kajatai követ


Vissza a kezdõ laphoz

Kéthavi hírek és meditációk Füzérkajatáról:

a harmadik évfolyam harmadik száma, A.D. 1998.  pünkösdkor / K.Sz. János születése - 3/1998
Kedves Barátaink!

Fül sem hallotta, szem sem látta, amit a mennyei Atyánk készített a számunkra. Mégis voltak és vannak köztünk, akik már kóstolgattak a paradicsomból. Ott jártak, ahol a madár sem jár, ahol ember még a lábát sem tette. Õk a misztikusok, kegyelmi állapotban élõk, a szenteknek egyik csoportja, az egy gyöngyszem ezer kagyló között. Nem vagyok közülük való, csak messzirõl érintkeztem az egyikkel vagy a másikkal közülük. Viszont kevésbé közvetlen módon ízlelhettem a köztünk jelenlévõ és leendõ valóságokat. Érdem nélkül akkora kincset bízott rám az ég, hogy nem tudom tõle megnyugodni. Rejlik bennem a szkeptikus, a racionális ember, a felvilágosodás sarja. De újra és újra megáll a lélegzetem, hogy ha az embert és az un. természet felettieket nézem. Megállt az idõ körülöttem, amikor a lelkészek a vasárnapi papbeiktatáson az isteni igét megosztották: Istennek egyfajta családi naplóját, az emberiséggel való intim, megváltó érintkezésének a rögzítése. Amikor az Úr asztala körül közösen hálát adunk és Krisztus áldozatát megjeleníti a számunkra, akkor egy küszöbén átlépek, kilépek egy másik birodalomba. Ez hétköznap sem hagy el, számomra a mennyország. Elõtte leteszem a fegyvert. Egy kis álarc nélkül, ugye, nem boldogulunk, az apró, betanult szerepeink nélkül. De amikor odasimulunk ahhoz a mindent beborító fényhez, a környezetünkhöz is másképpen viszonyulunk. Rádöbbenünk a köldökzsinórra, amelyen keresztül csatlakozunk az égi erõkhöz. Gyermeki lelkület a miénk, a hit serdülõ katonai lettünk, lázasodunk a romlott természetünk ellen. Ez utóbbi mindig lépést tart velünk, mégsem gyõz velünk, végsõ sorban kapitulál a régi ember az ,,új Ádám" elõtt. Már nem magunknak élünk. Egy testté lettünk a Võlegénnyel. Az õ szemével nézzük az embereket, és lám! itt-ott csillog-villog, visszaverõdik Isten képmása, a sok út menti poron és szennyen át is. Érintkezünk a fenséges titokkal, mint akik csak tükrön keresztül látunk, mint akik csupán egy dunnán keresztül megfogdossuk a leírhatatlant. Istenem, ki maradhat közömbösnek, ha csak egy darabig megeleveníti belsõ szeme elõtt az emberi lélek mélységeit és egyedülálló voltáját, paradoxait, jóságát és könyörtelenségét, jóra és rosszra való képességeit. Megpillantja a végtelenséget, mint Mózes a hegyrõl az ígért földet, s - megáll, kihal belõle a szív, hidegség-ridegség úrrá lesz rajta, egy másik dallamhoz táncol, amíg össze nem roggyan és mindazok szívsebeit még szélesebbre tépi, akiket legjobban szeretett. Minden rosszban valami jó, minden búcsú a viszontlátás reményét kelti, az utolsó korhely életoldalairól jót olvasnak le a temetéskor. Egy nagy fiú - akirõl megközelítõleg azt mondanám, hogy a barátom volt - a télen húzta a csíkot. Fejbe lõtt magát. Azt mondta a pap, nem jutott el a reménységig. Megrázott a lelépése, belém égettek utolsó szavai és gesztusai, fel-felmerült a felelõsség kérdése. (Bár azt mondaná: állj meg, te nem tehetsz róla, engedj szabaddá.) Viszont nem tûnt annyira reménytelennek, tragikusnak a távozása, mint néhány ,,élõ", az anyagiasság és evilágiasság végzetes betegségében szenvedõ ismerõs esete. Életének a némán kiáltó érthetetlenség és erõtlenség ellenére volt értelme, én állítom. Az Isten gyorsabb volt a golyónál. Különben minden emberben meg akarom pillantani az értelmet és a jóságot, bizisten, hogy van is mindenütt - mégis jósokan elkárhoznak. Kitépik magukból a köldökzsinórt. Ha viszont nézzük a nagy keresztényeket és a többi jóembert, a vallásosakat, jótevõket, és emberbarátok: mennyi romlottság bántja a szemünk, hányszor rikoltoz Babilon röhejes pofája a hangtompított látszat mögött. A jótékonyság gesztusait és fáradozásait hányszor nem annyira a tiszta irgalom vezérli, hanem az önközpontúság, a tudálékosság, a hatalomvágy és a meztelen önérdek. Nem tudni, ki-ki mit mûvel a kulisszák mögött - de: Babilon ide, vagy oda, szentség ide, álszentség oda - aki végsõ soron megragadja a hit kegyelmét, aki felugrik a mozgó vonatra, aki tiszta bûnbánatra képes és bocsánatban részesül, boldogul, s ha mégannyira nagy álszent is volt. Itt rejlik az igazi tragédia, hogy vannak, akikben elpusztul ennek a magzatja, pedig értékesek õk is. A bûnbe esésnek ez a keserû ára. Viszont ahogy is vesszük: meglepetéseknek mindig jó az eszkaton, a végsõ valóság. Boldog, aki kinyújtja lelki karjait és tenyerét érinti az Öreg, a Kiismerhetetlen: égi Apukánk.

Az egyik boldog Istenlátó, akivel ,,érintkeztem", Ellen Gould White - talán õ a legkatolikusabb nem-katolikus, akit ismerem. <Rajtam kívül, persze;-)> (Akinek van értelme, hogy értse meg, fogja fel, mirõl is van szó.) Érdemes beleolvasgatni érzéseibe - amikor az elragadottságból visszatért, legközvetlenebb érintkezéseibõl az Urával és a leendõ boldogsággal. Az a gyötör, az a kiírhatatlan szomorkás, fájdalmas vesztesség, a világ ködjei nyomasztó világtalansága... Ha már nekem, mint hétköznapi, racionálisan nevelt fickó ilyen rosszul esik olykor a zord világ és a prózai valóság, milyen nehezen cipelhetett azon a rabigán, ami az élet fája közvetlen hozzáférésének a hiánya. Ilyenkor, ki maradhat közömbös, amikor Jézus, az Élõ Kenyér égi jelként meglátogat és rendet akar teremteni rabszolgalétünkben!? A végsõ szabadsághoz akar nevelni. Igazán nem mindegy! Ha nem Te és én, ki tudna ezt lefordítani és megosztani a többiekkel? Azért vagyok, írok és élek én is. Értse meg, aki képes rá.

Papok, a nemzetek helyett



Ami a nemzetekrõl szóló sorozatot illeti, durván az ABC-t követve a románokra kerülne sor. Nem foglalkoztam a körlevéllel a házszentelõig, csak az arra követõ napokban megbeszéltem egy kolozsvári sráccal a melót. Kb. egy hónapot kértek. Ez kicsit hosszú lenne. Aztán arra gondoltam, próbáljam az itteni lelkészek közremûködését megnyerni: nyilatkozzanak interjú vagy kis írás formában, hogy mit jelent nekik kajata, de részben úgy érzem, most nincs rá energiám, másrészt a mostani számot a ,,belsõ körnek" szeretném intézni, valamint mind azoknak, akik vagy az elsõ órában itt voltak - akiktõl talán már rég nem hallottam, de gondolom, velünk tartanak - és akik esetleg éppen a ,,belsõ kör" küszöbén állnak. Én is többször egy olyan küszöbén húztam az idõt - s most mindenre gondolom, csak a formális egyházi tagságra nem, bár arról is lehetne szó - s aztán jött valaki és megrúgott a kis ujjával, és léptem egyet, s még egyet - s lám, járni, követni tanultam!

Így hogy a két duplás-példányszámú kiadás után most kicsit válogató leszek, kinek küldjem el. Még egyszer - talán utoljára? - személyes levélként jelenik meg a követ. (Ezzel kapcsán újra említeném a kis ,,privát" drótposta-listámat. Nem tudom, a csoportvezetõk közül kinek van már valamilyen úton-módon internet hozzáférése. Ha lehet, valamelyik egyetemen, könyvtáron stb. keresztül váltsatok ki valami ingyenes e-postafiókot. Gondolom, így jobban lehetne hasznosítani ezt a csatornát. Ti is küldhetnétek anyagot, gondolatokat, így - a személyesebb kapcsolattartáson kívül - hasznos forrás is alakulhatna a kisközösségi felelõsek számára, pl. liturgikus anyagot lehetne ráhelyezni, ami a körlevél keretébe már nem fér be. Ez egy újabb felvetés, tõletek is függ.) Kíváncsi vagyok, kinek a másik felébõl - akiknek nem küldöm el a 3-mas számot - hiányozni fog: az ökumenikus intézményekre/"profikra", az ,,ingyenolvasókra", a ,,névtelenekre", a széles értelemben vett kajatiakra gondolok...

Mégis csak e kis ,,nagyközönség" számára bemutatnám, egy pár õszinte ecsetvonallal, az itteni lelkipásztorokat - persze szigorúan közbenjáró ima céljából. Különben valószínû, hogy valamikor még dolgod lesz az egyikkel vagy a másikkal. Én is itt szeretném élni mellettük, velük. Azokat az egyházkritikusokat sem tudom követni - még ha egy darabig igazuk lenne - akik letanácsolnak a papokkal való mindennemû bajlódástól. Pedig van mit bajlódni. Nem csupán hogy pl. a mostani római csapat Újhelyben némiképp problematikus, mert (a karizmatikussal éstöbbivel szemben) ridegen elutasító magatartására gondolok. Itt a hegyközben nyitott és aktív, hivatásukat komolyan vevõ, hitüket gyakorló lelkészek vannak. Nem csak vizet prédikálnak - bort is! vö.Iz.55-tel. Pedig ,,a papokkal sok baj van", mondja Csaba filkeházi g.k. lelkész - s pillanatnyilag pont õ (számomra egész meglepõ módon) a legvisszautasítóbb. Nem is vagyok biztos benne, vajon vele van-e a legtöbb gondom. Mert legalább kimondja, hogy valami nem tetszik neki - bár még mindig nem egészen világos a számomra, hogy mi nem. Közben hangsúlyozza - és meg is érezteti - hogy velem szemben nincsen semmi kifogása, csak hogy valahogy feleslegesnek, sõt ártalmasnak tartja a mi ,,fantom-közösségünket". Közben római kollégájával erõsen támogatni kezdte a karizmatikus megújulás zempléni sarját - amivel szemben, vallomása szerint, szintén komoly kifogásai vannak, de legalább lát hétvégenként 40-50 fiatalt.

Úgy látszik, hogy én is kicsit elhanyagoltam. Történt, hogy a tavalyi ,,csonka-találkozóink" alkalmával kerültük Filkeházát, mert - általában - nem volt kedvük a vendégeimnek, még valahova elgyalogolni. Pedig jó lett volna, hogy ha találkozott volna legalább azzal a néhánnyal közületek, akik itt voltak. (Amit feltétlenül pótolni kell. Mert szerintem szívesen fog látni - ha nem éppen akkor jövünk, amikor altatják leányait, Esztert és Annát.)

Csabáék mintegy Kajata kapujában laknak, mert a filkeházi templom és parókia mellett mindenki halad át, aki csak ide kallódik. Elõdje, Marincsák László és családja már személyes barátaim voltak - viszont amikor elkerültek, egyszerre sírni és nevetni volt kedvem. Az új lelkész nem csak hogy fiatal, jó képességei is vannak és hozzáállásában nem sok kivetni valót lehetne találni. El is jött a legelsõ papi kajata-találkozóra és azzal jeleskedett, hogy a legjobb ötleteket õ járulta hozza. Oly lelkesen beszélt kajatáról, hogy ,,beadta derekát" még a kételkedõ Petró Béla ref. lelkész is, aki a végén már szintén úgy beszélt a dologról, mint sajátjáról. Személyesen - s a kajatai célkitûzésekre való tekintettel is - nagyon reménykedem abban, hogy nem sokára újra együtt mûködhetünk, hiszen sok itt a görög katolikus, így meg tudják velünk ismertetni a keresztény kelet hagyományait. Ha erre felkérjük, ez segíthet nekik is abban, hogy még jobban tudatosítsák meg sajátos azonosságukat a római Egyházon belül.

Erzsébet pusztafalui lelkésznõ a füzérkajatai református egyházközséget is szolgálja. Durván egy idõben jöttünk ide és egyidõsek is vagyunk. Hamarosan kiderült, hogy közös jó ismerõsünk van Deák Eszter személyében. Férjhez ment és máris kis fiuk született. Férje Ákos kárpátaljai, teológia után nem ment haza, hanem ide nõsült és egy biztosítónak dolgozik. Tetszik a bátorságuk, hogy egy kiesõ hegyközi faluban teljesítenek szolgálatot. (Bár Puszta-falun legalább számottevõen élnek fiatalok is.) Szívesen hallgatom prédikációit, ha itthon vagyok. Komoly házi feladatokat oszt ki olykor, érezni, hogy készülõdik rendesen és hogy belülrõl is jön. A hittanban is alaposan és tehetséggel dolgozik. Kajata, mint közösségi eszme elõször rokonszenves volt számára. Látott benne fantáziát, fõleg arra nézve, hogy érjük el azt a nemzedéket, ami szinte nem is érintkezik az Egyházzal. (Fõleg a Református Egyház esetében nagyon hiányzik a fiatalság a templomból.) Sajnos késõbb érezhetõen dilemmába került, egyrészt amikor Bencze Tamásék ellenem agitálni kezdtek és a polgármester (=egyházgondnok) is közösködött velük, másrészt, amiért férje is minden ökumenikus tevékenység ellen foglalt állást. Egy jó darabig feltûnõ módon került, a végen már nem is erõltettem. Azóta múlt az idõ, pár alkalommal találkoztunk és beszélgettünk, bár még nem került sor egy olyan tisztázó beszélgetésre, amely során nyíltan elém tárták volna ellenvetésüket is. Ákos is rendes volt velem szemben - különben soha nem viselkedett csúnyán, mint a Bencze féle társaság. A házszentelõ egyfajta teszt is volt, és tényleg nagyon pozitívan állt hozzá - a végén csakis az történt, hogy nem tudott eljönni.

1995. vége felé már kezdtem fázni az istállómban (=kajata szülõotthonában), amikor Feri atya fehér Fordja felkanyarodott. Ne menjek semmiféle albérletbe, ott a füzéri plébánián a helyem. Így történt, hogy néhány héten át egy római-katolikus pap mellett élhettem. Azóta is másképpen hangzik számomra a Miatyánk, mert annyit is fizettem naponta a kosztért, a rezsit még a perselybe rendeztem. Elsõ ízben már 1995. januárjában találkoztunk össze Pusztafalun, az ökumenikus ima-nyolcad alkalmából. Ekkor saját Hozsannám még nem volt, viszont az õsszel a frissen beiktatott parasznyai lelkésztõl, Rácz Ilonától kapott Énekeskönyvemet elhoztam. Feltûnt, hogy a hívek csak saját éneküket ismerik, s hogy a két hellyel odébb ülõ katolikus pap sem énekli a református zsoltárt. Mivel kívülrõl is tudtam, odanyújtottam neki énekeskönyvemet. Amikor a kapunál vissza szolgáltatta azt, s kiderült: egyetlen adventista képviselõ vagyok, nagy mosollyal megjegyezte: Lám, egy fiatal Roger Schütz van közöttünk.

Késõbb is abban bíztatott meg, hogy tartsak csak ki a helyemben, mert az Isten valamiért így akarja. Sajnos a hónapokkal többször ingadozott meg a bizalma az efféle hivatásomban, illetve adhattam neki alkalmat a kételyre. Általában ,,az emberek úgy vélekedtek, paptársaim még amúgy nyilatkoztak egyhangúan", vagy a komlósi adventisták bosszantottak tevékenységükkel. Nekem még az jut eszembe, hogy talán annyira fel szoktam nézni hozzá, mint egyik lelki atyámhoz, hogy elmulasztottam megosztani vele lelki javamat - mint például az adventista bölcsõmbõl örökölt kötetlen, személyes imádságot. Lehet, hogy ezért ,,elvesztettük(?)" a karizmatikusoknak, amiért ott azt megtalálta, amit nem osztottam meg vele? (Különben ezt nem rossz indulatból mondom, azért idézõjelbe raktam. Inkább arról van szó, hogy a fiak térjenek meg apáihoz és az apuk fiáihoz.) Kertész Ferenc szerintem jó példa arra, hogy valaki fenntartás nélkül szolgálatba bocsátja egész létét. Kételkedett képességeiben, erkölcsi alkalmasságában, de felül tudott múlni ezeken az érzéseken és a mai napig - amennyiben újra támadnak - Istennek vannak eszközei, hogy újra megerõsítse. Egy idõben erõs és gyenge pontja az érzelmisége, indulatossága. Becsülöm továbbá mûveltségét és a magyar irodalom - s általában a szépnek - a szeretetét, bár olykor talán nem jut el a dolgok lényege megértéséhez. (Amit saját magamról sem állíthatom túl gyakran. Nem is tudom, de ismerem, aki nem elégszik meg ennyivel. Még jó, hogy különbözünk.)

Restás Laci vallástalan környezetben nõtt fel, mostani felesége beléápolta a hitet is. Ez ellenére édesapja büszke pap fiára, és azokon a ritka alkalmakon, amikor jelen, különösön jól prédikál Laci. (Amúgy is szokott.) Szintén egyidõs velem, nemrég rábízták az egyházterület fiataljainak a gondját is, az újhelyi, gönci, szerencsi gyülekezetek és hozzájuk tartozó csoportok mellett. (Így nézve, nem irigylem. Mártinak a gyakorlati hozzáállását csodálom - Szentesi Csabánére hasonlóan. Azonban a papcsaládok is emberekbõl állnak - nincs mese.) A gyerekeknek Pussziket bácsi lettem, többször szívesen láttak vendégül - még akkor is, ha némi gondot okozhattam nekik sajátos adventistaságom révén. Azt a hozzáállását nem gyõzöm eléggé kiemelni, hogy különbséget tesz az én esetem és kajata közt. Én se akarom befolyásolni az adventista testvéreket külön-külön, hogy úgy legyenek, mint én, hanem azt szeretném, hogy küldöttségükhöz híven vegyenek részt kajatában is, ahogyan megengedi lelkiismeretük. (A többit a Szentlélekre bíznám, aki ismeri eszközeit.)

Rajtuk kívül említeném Mata Andrást, akirõl túl sokat nem mondanám, mert elvileg a gyóntatóm. (Bár nem vagyok hûséges, úton-mentén többször idegenhez jártam.) Rossz nyelvek azt mondanak róla: akkor dolgozik, amikor eszébe jut. De amihez kezd, azt jól csinálja. Színvonalas ember. A radványi plébánián szinte minden található, ami kell az élethez. Elsõ találkozáskor hideg embernek tûnt, idõközben igazi melegvérûnek ismertem meg. Õ kritizált meg elsõként, magatartását korrektnek és passzívan építõnek minõsíteném. Nyíribe nemrég új lelkész család költözött, Márta és Róbert, érdekes háttérrel és lelkes hozzáállással, nem csupán családi hagyományból lelkes reformátusok. Nevezném Újhelybõl Sánta Gábor nyugdíjas lelkészt, aki életmûvét úgy tetõzi meg, hogy séta közben imádkozik az ott lakókért, valamint Varga Zoltánt, aki ez idáig leghûségesebben kiállt mellettem. Született, hivatásos pedagógus és lelkipásztor, a jó küzdelmet viaskodó szerzetespap, néha az jut eszembe vele kapcsán: de jó, hogy nem tanárként ismertem meg... Telenkó Miklós és Irén vendéglátását (lelkileg is) többször élveztem már, barátként említeném meg. Tapasztalatból értékes tanáccsal, útravalóval láttak el. Apró szolgálataimat mindig bõkezûen jutalmaznak bablevessel, egyéb különösségekkel. József atya példa a kitartásban, egyik legfõbb értéke az õszinteség. László atyát ortodox lelkipásztort egy házszentelésén ismertem meg, valamint igazán húsvétkor (számomra repeta), amikor vendégszeretetüket tapasztalhattam. Nem csak formális mûveltsége van, vannak érdekes meglátásai, számomra a szeretet és a tolerancia egy telt mértékét testesít meg. A kajatai házszentelésén õ képviselte volna a keresztény keletet, sajnos a közlekedésével nem jött össze neki. Szaniszló Tibor fiatal orgonamûvész és igehirdetõ látásból-hallásból ismerõs volt már. Az utóbbi napokban nem csupán egy tekintetet engedett szakmai és lelki világába - Kajatát megszerette. Ez valamit akar jelenteni, állítólag prágai menyasszonyjelöltje is részese már a titoknak. Bízzuk a gondviselésre! Van még több értékes lelkész a vidéken, de itt csak a közeli környezetemet vettem figyelembe, azokat, akiket egy kicsit közelebbrõl ismerhettem meg.

Imáitokba ajánlom. Nem utolsó sorban arra nézve, hogy össze tudjunk mûködni e vidéken a hatékony evangelizálás és a kajata - Keresztelõ Sz.Jánosról nevezett közösség növekedése érdekében. Mindig azon vagyok, hogy ne terheljem õket stb., mivel mindenkinek három gyülekezete és öt faluja van. (Ne panaszkodjanak, Lacinak egy egész vidéke van és nekem a világ a plébániám. ;-) [Ez utóbbi internetes jel, azt fejezi ki, hogy csak humorizálok, v. piszkálok.] Tényleg szükséges, hogy több papot nyerjünk kajata ügyének. Közben azt figyelhetem meg, hogy az említett lelkészekben is él a cselekvés vágya - tehát semmi értelme, túlságosan kímélni õket.

Végzem egy valakivel, aki az általános papsághoz tartózik csupán, bár papi végzettséggel rendelkezik. (Dicsekedhetnék, de inkább ne soroljam fel, mint Szt. Pál apostol, hanem csak azzal akarom dicsekedni, hogy Jézus Krisztushoz tartozok és kegyelmébõl az Egyházhoz is. Híd tudok lenni papok és laikusok, egyházi és nem egyházi, fiatal és idõs, magyar és más nemzet, adventista és katolikus, keresztény és keresztyén, keresztyén és nem keresztény, hívõ és nem hívõ, egyszerû és tanult, nõ és férfi, keleti és nyugati, fekete és fehér, gazdag és szegény, liberális és konzervatív, hagyományos és progresszív, vidéki és városi, bal és jobb, okos és bolond, normális és kirekesztett, boldog és szenvedõ, ég és pokol jelöltjei, görög, zsidó és pogány között. Nem vagyok csodatevõ (elég, ha a cigányságot említem), de mind ezeket a pólusokat bennem rejtem, átéltem õket, kibékültem õket egymással. Azért akadna még egy aktuális, létfontosságú imaszándékom. Nem tegnapi dolog, de élesedett és nem tudom, mikor-hol osszam meg Veletek, ha nem itt és most. A sátoraljaújhelyi adventista egyházközség nem vesz fel soraiba, hanem a genfi egyházközség által kiadott tagsági okmányom visszautasításával indítványozta kizárásom az Egyházból. A dolog még hónapokon át elhúzódhat, ugyan nálunk a tagság vándorol az emberrel, ha elköltözik, az új gyülekezet anyakönyvébe bejegyzik. Az egyházi fegyelem végrehajtója a helyi egyházközség, nem a zsinat. Addig nem zárhat ki senki, amíg a genfiek nem járnak el az ügyemben. Hármas vádat emelnek az itthoniak - szerintük mindegyik külön indokolná a kizárásom: 1. a római katolikus tan elfogadása, 2. annak állítása, hogy Isten a világot minden valószínûség szerint nem szó szerinti hét nap alatt teremtette, 3. ,,tisztátalannak" nevezett ételek, szeszes italok alkalmi fogyasztása. (Különben csak ez utolsóval szegtem meg keresztségi fogadalmat, ami ugyan tömeges jelenség az adventisták körében, területileg eltérõ mértékben. A másik két váddal csak akkor zárható ki valaki, ha ezek nyilvános képviselése során komolyan veszélyeztetné az egyház egységét. A tisztátalan ételekkel kapcsán vezetõ adv. teológusok is nyilatkoznak az én megértésem szerint.) A helyzet nem ért teljesen váratlanul, de mélyen elszomorít és elgondolkodtat. Magatartásom nem változik meg, mindenki, aki ismer, tudja, mi várható részemrõl egy kizárás esetében.

Záró buzdítás



Aki ezeket olvastad: ha megbotránkoztalak, javíts ki. Ha megérintettelek, kérd meg a Szenttõl, vezessen minden igazságba és az életszentség titkaiba. Osszátok meg, amit kaptatok, minden testvérrel. Minden emberben testvért lássatok. Vegyétek komolyan: hogy ha Isten akár nagyot, akár kicsit vár el tõlünk, ahogyan képességeinkben áll, akkor ne csak játsszunk a gondolattal. Rajta. Ne legyünk gyerekesek, félõk, féltékenyek, túlokosok, túlóvatosak, széthúzók, szeretettelenek. Isten egyszerû és bölcs gyermekei legyünk, noha engedelmesek is. Ami kajatát illeti, láss hozzá, hogy önálló része légy annak, ami alakulóban van: légy tisztában azzal, mit tehetsz, hogyan kellene lennie szerinted, és aztán jelentkezz magadtól is. Ne rejtõzködj, ne indulj az ellenkezõ irányba.

Maga a békesség Istene õrizzen meg minden körülményben és az õ mértéke szerint bánjon velünk. Jobb, az élõ Isten kezébe esni, mert neve Sokirgalmú, Csodálatos, Szent és Igaz.

Szeretettel Krisztusban: István barátátok

Ui.: Valaki mondta, Csurka István korai mûvét és utóbbi tevékenységére nézve: nehéz, forgatókönyv szerint élni. Én mondom: manapság nehéz, érvényes forgatókönyvre találni. Aki szeret, könyv nélkül is bír a szerepével.

PPS.: A vegyes párokat azért még mindig várom aug. 10-16-ra. Hol vannak? Intézkedjetek!!
 

L e v é l       a z     é l e t      f á j á r ó l  :

(Engedelmeskedj az Úr, a te Istened szavának. Tartsd meg
az ebben a törvénykönyvben foglalt parancsokat és törvényeket.
Szíved, lelked mélyébõl térj meg az Úrhoz, a te Istenedhez.)
Ezek a törvények, amelyeket ma szabok neked, nem túlságosan nehezek
és nem elérhetetlenek számodra. Nem az égben vannak, hogy azt kellene
mondanod: Ki hatol fel értük az égbe, ki hozza le és hirdeti õket, hogy
hozzájuk szabhassuk tetteinket. De a tengeren túl sincs, hogy azt kellene
mondanod: Ki kel át értük a tengeren, ki hozza és hirdeti õket,
hogy hozzájuk szabhassuk tetteinket? Egészen közel van hozzád a törvény,
a szádban és a szívedben, így hozzá szabhatod tetteidet.
MTörv. 30,10-14

Ezelõtt a logika elõtt mentségünk nincs. Helyre billen a szabadság és a felelõsség arányossága, kimozdítja viszont helyébõl az erõsebbek szokástörvényét. Megnevezhetnénk ezt a mózesi törvénynek a csúcsteljesítményének: ami itt elénk van tárva, nem más, mint a szeretet-kapcsolat erkölcse. A Teremtõ által belénk égett minta. Nem felettünk Dámoklesz kardja, nem csontmerev kódex, amelyen túl kell tennünk magunkat a szeretet nevében, nem is érthetetlen jogszabály-dzsungel, ami alól ki lehetne bújni. Mellettünk van. Amikor a bûnesés következtében kiesett belõlünk, illetve mi estünk ki a keretbõl, akkor nem távolra esett. Még ott van, a szívünkben, szánkkal még emlegetjük. Vegyük elõ!

Hogy miért olyan kevés ember vállalkozik rá, a végsõ következményig? Miért oly ritka, aki Jézus erkölcsi magaslatán tanyázik? Miért szüksége van az embernek Megváltóra? Én nem tudom. Csak azt, hogy nekem van szükségem, és hogy hál' Istennek el is jött. Segít rajtam, megkönyörült. Járni tanít, így hogy ha egyszer a Mennyországba felnövök, az igazi bátyám lesz és fogunk vállalkozni mindenféle izgalmas kirándulásokba.

Ennyiért már megéri, hogy az Élet útját választottam. Csakis mert ott van, mellettem.
(Addigra megelégszem Veletek is! :-))


Vissza a kezdõ laphoz
Vissza az aktuális számhoz